1.FEJEZET

------------------------------------

Mámorító.Mint a drog.A gyűlöletet elnyomja a vérszomj.A vérszomj, amely oly sok ember életét követelte már.Az a fajta pusztítás, melyről olyan kevesen tudnak vagy egyáltalán tudhatnak.Csak azok láthatják, akik tapasztalják ezt a -talán mindennél gonoszabb teremtmények által okozott- kínzó, szörnyű fájdalmat.De ők is későn jönnek rá.Túl későn.

Mert az emberek életét kioltó lény a legszebb lelkeket is könyörtelenül veszi el, utolsó perceikkel sem törődve szakítja el őket földi életüktől.Ezek a megszállott gyilkosok... a vámpírok.

Talán a világ leggonoszabb gaztevői.Akik ebbe az ismeretlen fajba tartoznak, elhagyatott, sötét helyeken bujkálnak és csak néhány kegyetlen éjszakát tartózkodnak a mit sem tudó emberek között, hogy gyilkoljanak.

Egy kisvárosi erdő mélyén élt egy ugyanilyen galád szörnyeteg.

Én.Egy tizenhét éves vámpírlány. 

Gyűlölöm a fajtám és a szörnyű tetteinket.Ebből kiindulva magamat is alig bírom elviselni.Az a rengeteg ijedt szempár, amely egy vadállat sebzett áldozatát juttatja eszembe.Az érzés, hogy egy ártatlan ember életét készülöm elvenni... elviselhetetlen.

De még az éj leple alatt osonó vámpíroknak is táplálkoznia kell.Ezért van a vadászat.Havonta csak néhány alkalom van, amikor ez a vérszívó éhezik.Ilyenkor az erősebb vámpírok akár száz életet is kiolthatnak pár óra alatt.

Amikor már nem bírom visszafogni a vér iránti szomjamat, én is elindulok.

Az egyik ilyen estén közel éreztem a vér szagát.Szokatlanul közel.Követtem a fajom számára különleges és éltető vér illatát.

Csak mentem egyenesen, amíg váratlanul egy rozsdás, öreg kapu előtt álltam - éhségem miatt - egyre türelmetlenebbül.A rács mögött egy hatalmas, koromfekete épület állt.Az ablakon kiszűrődő fény előtt sötét emberalakok járkáltak oda-vissza.

Egy értelmetlen ösztönt követve az ódivatú kapu felé nyúltam.Mielőtt kinyithattam volna, ujjaimat vészjóslóan visszahúztam.Ránéztem kezemre, amely feszülten remegett.Egy nagy levegő kíséretében erőt vettem magamon.Legalábbis megpróbáltam.Most már kissé ijesztően - már-már - rázkódott az egész karom.Így közelített a hátborzongató vaskapu felé.Amikor egyik ujjam megérintette azt, a jéghideg rács miatt majdnem visszahúztam.De nem akartam elfutni.Még nem.Amint az egész kézfejemen éreztem azt a fagyos, kemény rácsot, kissé nyugodtabban végigsimítottam az egyenes felületet.Ezután kissé betolva a biztonságosnak látszó külső bejáratot, résnyire nyitottam és szememet a kis lyukhoz téve néztem szét a láthatóvá vált részen.Az épület belsejéből kijövő halovány fényesség felismerhetővé tette a kertrészen elhelyezkedő tárgyak körvonalait.A néma csendnek köszönhetően bátrabban tártam ki a nyikorgó kaput.Lábamat lassan, megfontoltan emeltem és helyeztem vissza hangtalanul a puha talajra.Az első lépéseknél oldalra bámultam, hogy biztos legyek benne, hogy egyedül vagyok.Aztán csak a főbejáratra összpontosítva haladtam előre.